Ebben a bejegyzésben, elsősorban a légiósainkkal szeretnék foglalkozni, de több dologra is kitérek majd. Bízom benne, hogy sokan érdekesnek találják majd a mondandóm és elgondolkodnak rajta.
Számomra elkeserítő, mikor azt látom, hogy tehetséges magyar játékosok (főleg a fiatalok) ücsörögnek külföldi csapatok kispadján. Fiataljaink özönlenek külföldre, alacsonyabb osztályú csapatokhoz, vagy nagyobb klubokhoz padozni (vagy még azt se). Sokszor, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a legtöbb esetben nem az észszerűség (és végképp nem a játék iránti szeretet) vezérli a játékosokat, hanem a pénz. Elsősorban az anyagiak határozzák meg a klubcseréket.
A legjobb példa a fent leírtakra: Huszti Szabolcs és Rudolf Gergely.
Huszti ünnepelt sztár volt Hannoverben, remekül játszott, gólokat lőtt, gólpasszokat adott, csapata egyik legnagyobb erőssége volt. Még a Real Madrid is felfigyelt rá az ellenük vívott felkészülési mérkőzésen. Hatalmas reménysugár volt a magyar futball számára és sokra volt hivatott. De! A pénz itt is közbeszólt, ahelyett, hogy folytatta volna a brillírozást Németországban, ahol megbecsülték, elismerték és biztos kezdő volt, inkább elment a Zenitbe. Eleve az Ő játékstílusához nem illik az orosz bajnokság, e mellett borítékolható volt, hogy nem lesz alapember. Akkor miért ment oda? Több pénzért. Nem számít, hogy alig kap lehetőséget és ez nem szolgálja a fejlődését, amiből sem Ő, sem a válogatottunk nem tud profitálni, de legalább jó sok pénzt keres.
A másik jómadár (ha szabad így fogalmaznom) Rudolf Gergely. Ő is nagyon tehetséges játékos és még nagyon fiatal. Az előző idényben oroszlánrészt vállalt abban, hogy a Loki bejusson a BL főtáblájára. Rengeteg kérője volt és pl. az Ajax remek választás lett volna. Hollandiában elismerik a magyar játékosok tudását és megadják a lehetőséget a bizonyításra. Elég, ha megemlítjük Dzsudzsák Balázst, Fehér Csabát, vagy Babos Gábort. Ráadásul az Ajax nem dúskál a sztárcsatárokban (kivéve Suarezt, de őt rövid időn belül elviszi valamelyik sztárklub), odaférhetett volna a kezdő közelébe. Ehelyett elment a Genovába, ahol nem számolnak vele. Remek példa erre az első forduló a Serie A-ban, ahol ugyan ott volt az utazó keretben, de a lelátóról nézte végig a mérkőzést, mert még a padra se fért oda. Egy fiatal játékos, akinek az lenne a legfontosabb, hogy folyamatosan játsszon és fejlődjön, ül a lelátón. Mondhatom remek… Biztos rengeteget fog fejlődni és erőssége lesz a nemzeti tizenegynek. Ennél még az is okosabb lett volna, ha Debrecenben marad (de akkor mi lenne azzal a sok-sok pénzzel, amit Olaszországban megkeres). Észszerűség, játékszeretet, olyan van, csak nem ez az. Bizonyos körökben erre mondják azt, hogy „futballprostituált”. Tehát összegzésképpen elmondhatjuk, hogy míg a tehetséges magyar játékosok külföldön padoznak, addig magyar pályákon olyan légiósok szaladgálnak, akik nem ütik meg az első osztály szintjét (de legalábbis semmivel sem jobbak, mint a magyar labdarúgók), tisztelet a kivételnek.
Nézzük, milyen hatással vannak ezek a dolgok a magyar labdarúgásra.
Ami leginkább kárát látja ennek az egésznek, az a magyar válogatott. Hiába vannak tehetséges játékosaink, ha elkallódnak. Nincsenek játékban, nem fejlődnek, így a válogatottnak sem lehetnek hasznára. És itt térjünk ki egy kicsit azokra a játékosokra is, akik klubjukban meghatározóak, a válogatottban mégse képesek maradandót alkotni. Ilyenek pl. Dzsudzsák Balázs, vagy Gera Zoltán. Számomra eddig érthetetlen volt, hogy miért van ez, de végül megfejtettem (legalábbis azt hiszem).
Nem feltétlenül csak a játékosokat okolnám, hanem a rendszert is, amiben játszanak. A bajnokik, hazai és nemzetközi kupameccsek mellet, a válogatott szereplés, már csak egy plusz teher. Jó példa erre az idei VB, ahol olyan sztárok, mint Messi, vagy Rooney, teljesen fásultak, tompák és kifacsartak voltak. Nem voltak kiéhezve a játékra, ami nem is csoda ilyen megerőltető szezon után. Sok esetben a fáradtság az ok a gyengébb teljesítményre, amiért a rendszer okolható.
Vannak azonban olyan játékosok, akiknél más a probléma. Azokra a focistákra gondolok, akik a klubjukat helyezik előtérbe (mert onnan kapják a fizetésüket) és a válogatott meccs csak egy fölös teher. Sokkal inkább melósok ők, mint sem játékosok. Kimegyünk a pályára, letudjuk a kötelezőt, aztán irány haza. A régi nagyok teljesen mások voltak, nekik még megtiszteltetés volt felölteni a címeres mezt (holott nagyobb játékosok voltak, mint a mostaniak), a jelenlegi generációnak inkább kényszer. Itt most egy kicsit elkalandoztam az alapgondolattól, de ezért is kezdtem úgy, hogy több mindenre ki fogok térni.
Nem is ragoznám tovább a dolgokat. A lényeget ennyiből is meglehet érteni. Ami szerintem a legfőbb gond az a rossz felfogás, a játékszeretet hiánya és a pénz hatalma, amely már a labdarúgást is teljesen kifordította önmagából. Ez persze nem csak országos probléma, hanem világszintű. Remélem érdekes volt a bejegyzés és talán néhányan majd elgondolkodnak rajta. Köszönöm a figyelmet.
